2006. 03. 01.

AZ IMÁDSÁG HELYE

Foglald el az imáság helyét! 

Kenneth Copeland tanítása 

 

„És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Szellememből minden testre.” — Apostolok Cselekedetei 2,17 

Van egy kifejezés, amit számtalanszor hallottam az utóbbi években, és egyre kevésbé szeretem. Biztos vagyok benne, hogy már te is hallottad.
    Leggyakrabban olyankor halljuk, ha valami tragédia történik. Akkor szokták mondani — többnyire elnyújtott, vallásos felhanggal — amikor úgy tűnik, a körülmények nem vágnak össze azzal, amit Isten ígért nekünk az Igében. A kifejezés a következő: „nos, testvérem, nem szabad elfelejtened, hogy Isten szuverén.”
    Bármilyen szellemien hangzik is ez a kijelentés, nagyon zavar engem. Nem mintha nem hinném, hogy Isten szuverén. Természetesen az. A Webster szótár szerint a szuverén a következőket jelenti: „minden más felett álló vagy felsőbb; korlátlan erőben, rangban vagy hatalomban.” Nem kérdéses, hogy mindez igaz Istenre.
    De többnyire, amikor Isten szuverenitására utalnak, igazából azt mondják: „Soha nem tudhatod, mit fog tenni Isten. Végül is, Ő mindenható és teljesen független, tehát azt teszi, amit akar.” A szuverenitás ilyen megközelítésével az a probléma, hogy minden felelősség alól mentesít minket. Ha ugyanis Isten szuverén, és mindenképpen azt teszi, amit akar, akkor mi akár mehetünk is TV-t nézni és elfeledkezhetünk az egészről, nemde?
    Ez téves. Az Ige több mint harminc éves tanulmányozása és az evangélium hirdetése után rá kellett jönnöm, hogy ezen a földön Isten igen kevés dolgot — ha egyáltalán van ilyen — tesz az ember közreműködése nélkül. Habár a föld Istenhez tartozik — az Ő teremtése, és Ő birtokolja, a Zsoltár 8,6 elmondja nekünk, hogy Isten az embert „úrrá tette (Isten) kezeinek munkája felett”.
    Maga Isten helyezte uralomra az embert. Nem avatkozik bele a földi dolgokba, amikor csak kedve tartja. Tiszteletben tartja azt az uralmat és hatalmat, amit nekünk adott. Ezért, amíg az ember bérleti joga ezen a bolygón le nem jár, Isten korlátozza erejét a földön, és csak akkor lép közbe, amikor megkérik erre.
    Miután azok, akik megkérik Őt (a közbenjárók) többnyire igen csendes emberek, és félrevonulva imádkoznak, sokszor úgy tűnhet, hogy Isten önkényesen cselekszik. A látszat ellenére azonban, a Biblia elejétől a végéig azt tanítja, hogy Isten kapcsolata az emberrel imádság és hit összeköttetés. Amikor látod Őt hatalmasan cselekedni, biztos lehetsz benne, hogy valahol valaki imádkozott és közbenjárt, hogy Ő színre léphessen.
 
Több mint külső szemlélő  

 Most, sokkal inkább, mint valaha, létfontosságú, hogy ezt minden keresztény megértse. Az utolsó idők legutolsó napjaiban vagyunk. Isten dicsősége leghatalmasabb kiáradásának peremén vagyunk, amit a föld valaha is látott. Döbbenetes, természetfeletti dolgok vannak készülőben, pontosan, úgy ahogy a Biblia mondja.
    Mégis, sok hívő egyszerűen csak hátradől, és szellemi szemlélőként figyeli az eseményeket. Úgy tűnik, azt hiszik, hogy Isten önhatalmúlag felborít néhány mennyei dicsőség-kosarat, és széthinti a jeleket és csodákat a földön. De nem így fog történni.
    Hogyan fog megtörténni? Az Apostolok Cselekedetei 2,17-19 megmutatja nekünk:
   „És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Szellememből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Szellememből, és prófétálnak. És csodákat teszek az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn...”
   Ha újra elolvasod ennek a résznek a végét, figyelmen kívül hagyva a fordítók révén bekerült írásjeleket, észreveszel egy isteni összefüggést, amit a legtöbben elvétenek. Látni fogod, Isten azt mondja: amikor az Ő szolgái és szolgálóleányai prófétálnak, amikor közbenjárásban és hitben kimondják az Ő szent akaratát és célját, az Ő beszédükre válaszolva Isten jeleket és csodákat fog tenni.
   Ez azt jelenti: ahhoz hogy a dicsőségnek ez az utolsó kiáradása beteljesedjen, Isten valamennyi szolgájának és szolgálólányának a helyén kell lennie. Milyen helyen?

Az imádság helyén!

Akadhat, aki ezt mondja: „nos, Copeland testvér, most az idővégi eseményekről beszélünk, és Isten nyilván előhozza ezeket egyedül is. Nincs szüksége a mi segítségünkre. Hiszen ezek a dolgok túlságosan fontosak ahhoz, hogy az emberekre bízza őket.”
    Volt idő, amikor én is így gondoltam. Néhány évvel ezelőtt azonban Isten kiigazított. Akkoriban az ember hatalmát tanulmányoztam, és az Igében újra meg újra láttam, hogyan előzték meg Isten népének imádságai Isten cselekvését a földön. Ennek ellenére ragaszkodtam ahhoz a nézethez, hogy a legfontosabb munkáit Isten az embertől függetlenül végzi.
    Egy nap, ahogy e felől imádkoztam, azt mondtam: „Uram, Jézust mindenki mástól függetlenül hoztad a földre, ugye?”
    Nem, nem így volt — válaszolta.
    „Úgy érted, voltak emberek, akik közbejártak Jézus megszületéséért?” — kérdeztem.
    Igen.
    Majd megmondta két ilyen ember nevét: Simon és Anna.

Ötven év imádság  

A Lukács evangélium 2. fejezetében találod az igei jelentést erről a két közbenjáróról. Itt mondja el a Biblia, hogy amikor Jézus nyolcnapos volt, a szülei elvitték a templomba, hogy odaszenteljék az Úrnak és körülmetéljék az ábrahámi szövetségbe.
    A zsidó nép számára ez a szertartás igen szentnek számított, a kellős közepén egy Simon nevű férfi mégis besétált és karjaiba vette a csecsemő Jézust. Senki nem szólt egy szót sem. Senki nem próbálta megállítani. Egyértelmű, hogy mindenki jól ismerte a templomból, és igen szellemi embernek tartották.
    Honnan tudta Simon, hogy pont akkor kell a templomba mennie? Valaki odament hozzá és értesítette, hogy Jézust épp most mutatják be az Úrnak? Nem, a Biblia azt mondja nekünk, hogy „Ő a Szellem indításából” ment a templomba. (27. vers) Isten vezette oda.
    Sőt mi több, bár akkor még maga Mária sem értette igazán, kicsoda is az ő gyermeke, Simon pontosan tudta, és így prófétált felőle: „Mostan bocsátod el, Uram, a Te szolgádat, a Te beszéded szerint, békességben; Mert látták az én szemeim a Te üdvösségedet. Amelyet készítettél minden népeknek szemeláttára; Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a Te népednek, az Izraelnek dicsőségére“. (29-32. versek)
    Simon tudta, hogy kicsoda Jézus, mivel közbenjárt érte; kérte Istent, hogy küldje el a Megváltót. Olyan buzgón és olyan régóta imádkozott, hogy Isten megígérte neki, hogy „addig halált nem lát, amíg meg nem látja az Úrnak Krisztusát” (26. vers).
    Már az is elég döbbenetes, hogy Simon felismerte Jézust, mint Izrael Megváltóját, de a szavaiból kitűnik, hogy még ennél is többet tudott. Olvasd el újra, amit Simon mondott és látni fogod, hogy tudta: Jézus üdvösséget fog hozni a pogányoknak — azt a tényt, amit a gyülekezet többi része nem értett meg egészen addig, amíg tíz évvel Pünkösd napja után Péter el nem ment Kornélius házához!
    Miért volt Simon ilyen bölcs? Közbenjáró volt. A közbenjárók tudnak olyan dolgokat, amiket mások nem. Isten szent titkokat és rejtett dolgokat árul el nekik. Belső információkkal látja el őket.
    Aznap, miután Simon befejezte a prófétálást Jézus felett, odasétált egy Anna nevű, apró, 84 éves özvegyasszony. Simonnal ellentétben ezt az asszonyt nem kellett a Szellemnek a templomba vezetnie — ő már ott volt. A Bibliából megtudjuk, hogy ő tulajdonképpen „nem távozott el a templomból, hanem böjtölésekkel és könyörgésekkel szolgált éjjel és nappal”. (37. vers)
    Nem is csupán egy vagy két hetet töltött ott. A templomban tartózkodott azóta, hogy a férje meghalt. Mivel csak hét éven keresztül volt házas, és a történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy a zsidó nők 16 éves kor körül mentek férjhez, kiszámolhatjuk, hogy valószínűleg már több mint 50 éve imádkozott ott a templomban.

Ezt nevezem elkötelezettségnek!

A Lukács 2,38 azt mondja: Anna „abban a pillanatban bejött és hasonlóképpen hálákat adott az Úrnak (KJV), és szólt Őfelőle mindeneknek, akik Jeruzsálemben a megváltást várták”. Nem volt szüksége rá, hogy valaki elmondja neki, kicsoda Jézus. Tudta abban a pillanatban, amikor meglátta Őt, mert — akárcsak Simon — ő is sok éven át imádkozott Istenhez, hogy küldje el Őt.
    Gondolj bele — habár Isten a világegyetem mindenható, legfelsőbb rendű Teremtője, nem önkényesen küldte el Jézust a földre. Az emberrel együttműködve tette. Népének hittel teljes szavaira és az imádságaira adott válaszként tette.
    A Máté 18,19 azt mondja: „ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön, bármely dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” Simon és Anna — akár tudtak róla, akár nem — egyetértésben imádkoztak. Mindketten közbenjártak, kérték Istent, hogy küldje el az ő megváltóját, és Isten megválaszolta az imájukat.

Kapcsolódj be a programba!  

Mit jelent ez ma nekünk? Azt jelenti: ha látni akarjuk a dicsőség utolsó kiáradásának ezt a teljességét, akkor be kell kapcsolódnunk a programba, ahogy Anna is tette. Le kell térdelnünk, és el kell kezdenünk imádkozni érte. El kell kezdenünk kimondani Isten Igéjét, erre az utolsó órára vonatkozó akaratát próféciában és közbenjárásban, hogy Ő jeleket és csodákat tehessen.
    Látjátok, vannak bizonyos dolgok, amik soha nem fognak megtörténni a földön, hacsak valaki ki nem mondja őket. Ha végigolvasod a Bibliát, fel fogod fedezni, hogy bizonyos eseményeket a prófétáknak előre meg kellett jelenteniük, mielőtt Isten véghez vihette volna őket.
    Nem azt mondom, hogy ha nem imádkozol, Jézus nem fog visszajönni. Jézus eljön a népéért — és hamarosan el fog jönni. A világban annyi bűn van már, amennyit csak elbír, és közel van ahhoz, hogy darabokra hulljon. Az egész teremtés ennek nyomása alatt fohászkodik és nyög. Isten le fogja zárni ezt a korszakot, ahogy az Igéjében megígérte — nem számít, mit teszel te vagy én. Valahol találni fog egy Simont és egy Annát, hogy elvégezze a feladatot.
    De, ha mi hívők mindannyian imádkozunk, nemcsak néhányan, Ő megnöveli a dicsőség kiáradását, ami a visszatérését kíséri majd. Ha egy szívvel felkiáltunk Istenhez, ahogy a korai gyülekezet tette az Apostolok Cselekedetei 4-ben, akkor Isten ereje meg fogja rengetni ezt a földet.
    Isten nem tud tétlenül ülni, amikor népének kiáltását hallja!
    Az a probléma, hogy Isten népének nagy részét túlságosan lefoglalják egyéb dolgok, és nem szánnak időt arra, hogy közbenjárjanak és felkiáltsanak Hozzá. Nem tulajdonítanak jelentőséget az imának. Sokan annyira elfoglaltak azzal, hogy Istennek „dolgoznak”, hogy azt hiszik, nincs szükségük arra, hogy imádkozzanak.
    De legvégül ki fog derülni, hogy a szolgálatok valamennyi sikere mögött a közbenjárók állnak. Egy nap a mennyben, amikor majd a jutalmakat osztják, Nagy testvér ott fog ülni az első sorban, várván az arany trófeát, mivel ő indította az első gyülekezetet az országában. Odahajol majd a mellette ülőhöz, és azt mondja: „Igen, ámen. 47 évig pásztoroltam azt a gyülekezetet. 2000 embert vezettem az Úrhoz, és ezren keresztelkedtek meg a Szent Szellemben, 1919-ben. Mindent, el fogok mesélni erről, amint megkaptam a trófeámat.” Ám, amikor az Úr elkezdi átadni a jutalmat, ahelyett, hogy Nagy testvér nevét szólítaná, azt fogja mondani: „Hol van Kovács testvérnő?” Majd leküld egy angyalt, a hétmilliomodik sorba, hogy Kovács testvérnőt előrehozza.
    Amikor az asszony odaér, az Úr a kezébe helyezi a jutalmat, és azt mondja: „Kovács testvérnő, ezt szeretném neked adni, annak a 25 évnek az elismeréseként, amiben közbenjártál, és arcra borultál Előttem. A te imáid által elhívtam Nagy testvért, hogy elkezdje az első gyülekezetet az országodban. Az imáid által több ezer ember nyert üdvösséget és töltekezett be Szent Szellemmel abban a gyülekezetben.”
    Ezután az első sorhoz fordul, és azt mondja: „Nagy testvér, azzal jutalmazlak, hogy viheted Kovács testvérnő trófeáját, helyette.”

Megfelelő idő! Megfelelő hely 

Megmondhatom, én kiknek a trófeáit fogom hordozni, amikor eljön az idő. Egyik az édesanyámé lesz, a másik pedig, egy kis asszonyé, aki mindig együtt imádkozott vele. Ez az asszony mindig bement a szobámba és elvette a párnát az ágyamról. Utána magával vitte, ahogy az emeleten sétálgatott és közbenjárt értem, a párnámon hagyva könnyeit. Biztosan tudom, hogy Isten ezért nem hagyott engem magamra az ágyamban éjszakánként.
    Ennek a két asszonynak köszönhető, hogy üdvösséget nyertem és ma az evangéliumot prédikálom. Semmi elismerés nem jár nekem ezért.
    Kapok némi elismerést azokért az időkért, amikor én is közbenjártam és Istenhez kiáltottam valaki más érdekében. De nem a jutalmak miatt mondod el azokat az imákat. Azért imádkozod el őket, mert szolgatársa vagy Annak, aki a Vérét adta érted. A szeretet miatt imádkozol.
    Ez az egyetlen elég erős motiváció, mivel a közbenjáró feladata a legnehezebb feladat Isten Királyságában. A közbenjáró cipeli mindennek a szellemi terhét, ami Krisztus Testében zajlik, és ez a létező leghálátlanabb szolgálat.
    Amikor prédikátorok alkalmakat tartanak, ahol emberek üdvösséget nyernek, a legtöbb ember azt gondolja, a mi erőfeszítéseink hozták az embereket az Úrhoz. De mi nem tettünk mást, mint prédikáltuk azt az üzenetet, amit Istentől kaptunk. Az elveszettek üdvösségre vezetéséhez szükséges kenet a közbenjárók imádsága által jött elő.
    Az ébredéseket nem a jó prédikáció hozza. Az ébredést az imádság hozza! Péter nagyszerű prédikációja pünkösd napján nem azért született, mert Péter olyan remek ember lett volna. Azért született, mert az emberek sok napon át imádkoztak egységben. Körülbelül százhúszan imádkoztak, amíg Isten Szelleme a színre nem tört.
    Azok az emberek imádkozták le a Szent Szellem első hatalmas kiáradását. Amikor eljött, mit gondolsz, hol nyilvánította ki magát legelőször? Azon a helyen, ahol imádkoztak.
    Isten nem változott meg. Napjainkban is ugyanazt teszi, amit az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében. De most még erőteljesebben és dicsőségesebben mozdul, mint akkor.
    Éhezik a szíved arra, hogy megtapasztalja ezt az idővégi kiáradást? Szeretnéd első kézből látni a természetfeletti dolgokat és csodákat, amiket véghez fog vinni az utolsó időkben? Akkor kerülj az imádság helyére! Légy közbenjáró, nyisd meg magad Isten Szellemének az imádságban, és mondd ki az Ő akaratát.
   Ha ezt megteszed, nem kell majd beérned másodkézből származó beszámolókkal Isten dicsőségéről. Nem kényszerülsz azt mondani: „Bárcsak ott lettem volna!”
    Akárcsak Simon és Anna, a megfelelő helyen leszel, a megfelelő időben. Belső információkkal fogsz rendelkezni, mert nem csak külső szemlélő leszel. Segíteni fogod előhozni az Úr dicsőséges visszatérését!